ROXY

2014.05.16.

ROXY KUTYÁNK TÖRTÉNETE :)

avagy

„Amikor a kezed nyújtod egy barátod felé, a szívedet is felajánlod vele, és ezzel együtt az életed nagyobbik részét is.” /anonymus/

Közös életünk Roxyval sok-sok évvel ezelőtt kezdődött. Én még Érden laktam egy családi házban, és épp kellett egy kutya a hatalmas dogunk mellé. Régóta szemezgettem a szetterekkel, mindig tetszettek. Mivel kisgyerekeink voltak, evidens volt, hogy gyerekbarát kutya kell, aki okos, kedves, szelíd, jó fej. Aki bírja a nagy csavargásokat, egyszóval igazi családi kutya.

Nekiálltam hát szettert vadászni a neten, a rám annyira jellemző vehemenciával. „holnap már késő, nekem MOST kell.”. Ír szettert akartam, de angol is jöhetett volna. Végül kiszúrtam egy hirdetést, Vácról ingyen elhozható egy kutya, aki két éves volt akkor. Gordon szetter. Az meg milyen? Fogalmam sem volt róla, milyen lehet élőben, mert csupán képen láttam addig.

El is mentünk érte.  Az ottani helyzet azonban ijesztő volt.

A kutyát egy 2*2 méteres betonketrecben tartották, persze a kert csodaszép volt mellette. De ő ezt csak a rácsokon keresztül szemlélhette.. Finoman kérdeztünk rá, mi miatt tartják így a kutyát, és miért adják ingyen? A válasz  minket is meglepett, azt mondták, sosem szerették őt. Snauzereket tartottak előtte, és a szetter jellemét nem  tudták elfogadni, nem szerette meg a család. Akkor még nem tudtuk, hogy több szetterük is volt, de csak Roxy tudott életben maradni….

Egymásra néztünk az akkori párommal, és azonnal döntöttünk, visszük! Ezt a kutyát menteni KELL!

A kezdet keserves volt. Roxy nem ismerte a pórázt, de ez hagyján. Azt sem tudta, mi a fű, hiszen két éves koráig még csak rá se lépett. A hátsóját nagyon féltette, gyaníthatóan bántották korábban. Kozmetikában még ma is húzza, amikor nyírják, hajlamos sírni a „fájdalomtól”, amíg a szőrével foglalkoznak. Amikor hozzánk került, két hétig csak kúszott a földön, nem mert a lábára állni. Nem csak azért, mert új helyen volt, hanem egyszerűen azért, mert nem ismert semmit a környezetéből, sem a talajt, sem a simogatást, sem a kedves szavakat, sem a normális ételt. Félt, félt folyamatosan. A Roxy nevet még az előző "gazdái" adták neki, nekem nem annyira tetszett, de úgy voltam vele, legalább ez maradjon állandó az életében, ha már ennyi változást kell megélnie. Harmadik héten kezdett oldódni, rájött, hogy köztünk talán mégsem olyan rossz neki. Kezdett kinyílni, mert boldog lenni, és lassan megértette, hogy végre HAZAÉRT.

Felkerestem azt a tenyésztőt, aki őt Vácra adta. Kiderült, hogy két kiskutyát vittek el, de a másik kicsi pár hetes korában elpusztult az új „gazdinál”. Roxy végigküzdött két évet, mielőtt hozzánk került.

Hamar kezdett megmutatkozni az igazi természete. Öt kutyám volt eddig, de Roxy az egyetlen, akit felnőttként mentettünk. Döbbenetes különbség van a viselkedésében azon kutyáinkkal szemben, akik kiskoruk óta éltek velünk. Semennyi szeretet nem elég, még 8 év múlva is pótolni próbálja, amit élete elején elmulasztott, önhibáján kívűl persze.  Mindig jön, mindig simogatást kunyerál, ha nem mozdulsz meg, akkor a kezed alá tolja a fejét. Nem tolakodóan teszi mindezt, csak úgy, szeretetből. Ha nem simogatod meg, Rádnéz azokkal a meleg barna szemeivel, és úgysem tudsz ellenállni. Igen, ezekkel:

Ha magadban vigyorogsz, és próbálsz tovább keménykedni, és direkt nem mozdul simire a tenyered, akkor halkan megszólal: vu-vu-vuuuu. Ez most elég hülyén hangzik így leírva, de ha köríteném hozzá a hangot is, egyből megértenétek, miről van szó. :D.

Nézzétek meg a fenti képet. Kocsiban mindig így utazik. Odafordulva hozzám, kis mancsai a váltó mellett, és mindig ugyanígy fekszik. Eszementen édes, igaz?

Mindig a nyomunkban van, mindig kedveskedik, mindig rengeteg örömet ad. Valami olyasmit tud Ő, azzal a mérhetetlen bölcsességével, ami csak keveseknek adódik meg. Bizony, sok ember tanulhatna Tőle!  Nem tolakszik, tudja hol a helye, mégis láthatatlanul de állandóan köztünk él, létezik, lélegzik, jelen van, és ez annyira jó! Nincsenek szavak, csak a szemébe kell nézni, és benne van a világmindenség.

A történetünk Roxyval rossz irányba fordult, mikor az érdi házból a válásom miatt költözni kellett. Tudtam, hogy lesz másik házam, de mivel akkor albérletben éltem a gyerekeimmel, nem vihettem magammal ŐT. Nem tudtam hova tenni, így egy ismerős ismerőse Érden befogadta átmeneti ideig. Roxy egy telket őrzött, mi pedig sűrűn látogattuk, de már akkor gyanút foghattam volna, mert nem engedtek kerítésen belül. A saját kutyánkat csak kívűlről simizhettük, etethettük, pedig a kutya ideiglenesen volt náluk. Roxy nem értette, miért hagytuk ott, és miért csak látogatjuk , mi meg nem tudtuk neki elmondani, hogy ez csak kényszermegoldás, és nem tart már sokáig. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kutyát visszahozzam, és megoldjam a lakhatásom a két kisgyermekemmel együtt. Egyik nap, mikor Roxyhoz mentünk, elkeseredve láttam, hogy tele van bolhával. Azonnal mentem az állatpatikába, vettem spot-ont, és lekezeltem vele. A rácson csak a mancsa fért át, ahol értem, ott kezeltem. A szomszéd meglátta, és felnyomott a „gazdájának”, aki másnapra eltűntette Roxy-t. Azonnal számonkértem, hova vitte, de ő közölte, hogy „soha többé nem fogom látni, mert megdöglött. „  Képzelhetitek azt a rémületet, amin átmentünk!  El sem tudtunk köszönni Tőle. Hogyhogy „megdöglött”? Mi történt??? Nem értettük. De nem mondtak többet, elzavartak a kapu elől. Tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem, hogy Roxy él, csak meg kell találnom valahol. És elkezdődött a vesszőfutás….

Ha elvesztessz egy kutyát, akit nagyon szeretsz, és életed részének tekinted, bármit megteszel, hogy előkerítsd. Első körben rendőrség, de ők nem tudtak akkor segíteni. Majd körlevél ment a neten fellelhető országos listákon összegyűjtött állatorvosoknak a kutyám chip számával, leírásával. A nyivlántartásban köröztetni kezdtem, és jeleztem, hogy lopott kutya, akinek a regisztrációja még az én nevemen volt az állatorvosi nyilvántartás szerint is. Abban reménykedtem, hogy akinek eladták, az csak elviszi oltani, mert nem tudja, hogy mi rendszeresen oltattuk. Hónapokig nem történt semmi, „csak” annyi, hogy vettem egy lakást, ahova jöhetett volna Roxy haza, mihozzánk.

Egyre elkeseredettebben kerestem, plakáltoltam a környéken, kerestem tenyésztőknél, hátha odakerült, hirdettem az egyik kereskedelmi rádió oldalán, tényleg mindent megtettem, hogy felleljem. Sokan segíteni próbáltak, de nem akadtunk a nyomára. Közben tél lett. Tudtam, éreztem, hogy él. Időközben felvettem a kapcsolatot a helyi állatvédőrség képviselőjével. Nevét nem írhatom le, mert korábban kérte, ne tegyem. Nem hangos dobszólót várt a tettéért, ő „csak” tette a dolgát..

Elment azokhoz az emberekhez, akik ideiglenesen befogadták Roxy-t, én meg tűkön ülve vártam a híreket, mit tud kihúzni belőlük. Kemény fellépésű srác, így végre ő legalább megtudta, hol lakik a kutyám. El nem hiszitek, egész végig ugyanabban a városban volt! Hányszor elmentem abba az utcába is keresni korábban!!!

Az ideiglenes befogadók elvitték Őt a barátjukhoz. Hamar kiderült, miért lopták el: megnézték a neten, hogy  akár 100 ezret is kérhetnek egy kiskutyáért, így megpróbálták szaporítani, persze annyi eszük nem volt, hogy végiggondolják, lehet, hogy a kutyát mi annak idején már ivartalaníttattuk. Ők meg bőszen várták a gyerekáldást, ami csak nem jött…..

Mivel már tudtam a címet, azonnal mennem kellett megnézni a kutyát, hogy jól van-e. Az állatvédőr srác megkért, ne okozzak feltűnést, ne szálljak ki a kocsiból, ne csináljak önbíráskodást, és ne hozzam el a kutyát, csak hivatalos úton tehetem meg. Ez rendben is volt, de Roxyt azonnal látnom kellett!

Rögtön indultam is. Ötször mentem végig az úton, de a kutyát nem láttam. Talán a kert  hátuljában tartják elzárva. Hazamentem. De nem volt nyugtom, fél óra múlva újra odavitt a szívem. Nagyon lassan, csendben közeledtem a kocsival a házhoz. És ahogy elmentem mellette, Roxy meghallotta az oly ismerős autó hangját, amit szerintem ezer közül is megismerne, annyit utaztunk már együtt. Rohant, rohant a kerítéshez, én pedig végre megláttam. Istenem, megvan!!! Alig ismertem meg, úgy nézett ki szegény.

Tudta, hogy nem szólalhat meg, egy hangot sem ugatott. Tudta, hogy nem kelthet feltűnést. Okos volt, mint mindig, és hihetetlen szemekkel nézett rám, közben meg úgy riszálta a kis valagát, hogy majdnem szétesett derékban. Nyeltem vissza a könnyeimet, hiszen olyan nagyon szerettem! Jesszusom, ahogy kinézett! Elhanyagolt volt, és hatalmas bundája volt, tele elhalt szőrrel, és nyári bogánccsal, olyan volt, mint egy loncsos medve. A kocsiból nem szállhattam ki, Roxy meg nem értette, miért nem ölelem át rögtön, és viszem haza. Nézett utánam, nekem meg csak hullottak a könnyeim. Visszafordultam és még egyszer elmentem a ház előtt. Rákacsintottam, és azt suttogtam, "nem kell már sokáig várnod, bízhatsz bennem, hazaviszlek!!!"  Végig ott állt a kerítésnél, amig el nem tűntem a kanyarban. Azonnal a rendőrségre mentem, segítséget kértem a visszakobzáshoz, a rendőrők aznap egy késő éjszakai időpontot javasoltak. Egy doktornő folyamatos készenlétben volt, és volt olyan kedves, hogy vállalta, hogy éjjel a rendőrökkel együtt kijön a helyszínre, és chippet olvas, kutyát vizsgál.  A törzskönyve, oltási könyve nálam volt, a chip száma is ott volt. Esett a havas eső, mi becsengettünk, remegő lábakkal álltam ott, Roxy meg remegő lábakkal, nyüszítve  kapaszkodott a kerítése, hogy minél közelebb legyen hozzám. Kijöttek a házból az ott lakók, a rendőrők felszólították őket, hogy adják ki a kutyát, de nem adták. Ment a huzavona, az idő meg ólomlábakon járt. Aztán nagy üvöltözések közepedte kilökték az  utcára, még jól bele is rúgtak, minősíthetetlen stílusban szitkozódva. A kutyám meg boldogan rohant a karjaimba. A kapun  kívűl a doki leolvasta a chippet, a rendőrök látták, hogy a szám egyezik a nálam lévővel. Ezúton is hálás vagyok a rendőrőknek és az állatvédőr srácnak, illetve a doktornőnek, és Lakos Györgynek, akik segítettek visszakapnom Őt. A járőrkocsival hazáig kísértek, és köröztek jó darabig az utcában, mert attól féltek, hogy bajom esik, rámtalálnak és visszaveszik a kutyát, stb.  Nagyon kedvesek voltak a rend őrei, tényleg. Életemben először éreztem, hogy szolgálnak és védenek.

Hazaértünk és végre megnézehettem  a hónapok óta nem látott kutyámat. Elkeserítő állapotban volt.  Rettenetesen el volt hanyagolva, testileg-lelkileg meggyötörve. Szetter létére így nézett ki:

Hazakerülése másnapján, kozmetika után ilyen szép lett. Akkor vigyorgott először rám  megtalálása óta:

Kivettem pár nap szabadságot miatta, hogy együtt lehessünk.  El sem mozdult mellőlem. Sokkal csendesebb volt, mint korábban, elmaradtak a jókedvű nyöszörgései, semmit nem csinált egész nap, csak árnyékként követett mindenhova. Hogy tudod egy lelki sérült kutyának elmagyarázni, hogy soha többet nem hagyod magára, és ismét bízhat benned? Sehogy. Felvállalva a konfliktust bevittem a munkahelyemre magammal egy hétre. Jött-ment velem mindenhova, nekem meg folyamatosan magyaráznom kellett, mit keres bent a cégnél egy kutyus. Nem mindenki tolerálta, de nem érdekelt. A többség jó fej volt, és nagyon sok szeretetet kapott a kollégáktól is, ami neki akkor nagyon jól is jött.

Szép lassan ismét felépült, lelkileg helyrebillent, és már újra a régi kutyám lett belőle.

Kiderült, óriási szerencsém volt, hogy Roxyt nem külföldre lopták el. A doktornő hihetetlen történeteket mesélt arról, hogy teszik "láthatatlanná" a chipes kutyákat, akiknek a gazdájuk soha nem fog a nyomára bukkanni. Ha így lett volna, sosem találom meg a kutyámat.

Roxy ma már a hatalmas tanyánkon él velünk.

Idén áprilisban volt 10 éves.

Már őszül a pofija.

Már picit lassabb a kajla mozgása.

Már csak minden második szarvas után indul csaholva az erdei ösvényen.

Már kevesebbet fut, de ugyanolyan csámpás hátulról nézve, mint a legelső alkalommal, mikor beleszerettem, és ez  mindig megnevettet.

Csak nézem, nézem Őt, a gyönyörű beszédes szemeit, és hálát adok a sorsnak hogy egy ilyen kutyával ajánédékozta meg az életem. Roxy által megismertem azt a feltétlen szeretetet, ragaszkodást, hűséget, amit csak a legkifinomultabb lelkektől kaphat meg az ember. Egy igazi jóbaráttól.  

Sosem hagyott cserben, és én sem fogom soha. Remélem nagyon sokáig velünk lehet még! Vigyázunk rá, és nagyon , nagyon szeretjük ŐT!

Néhány kép Róla:

Itt haverjával, a kék dogunkkal 7 évvel ezelőtt:

7 évvel ezelőtt ilyen volt:

Mára komoly, idős hölgy lett belőle, a legtöbb szeretettel, amit egy kutya adhat:

Mosollyal,

Dorka